Kisberk Szabolcs, Gyömrő polgármesterének ünnepi beszéde az október 23-i városi megemlékezésen a Hankó István Művészeti Központban.
Tisztelt Emlékezők! Kedves honfitársaim!
A mai napon kettős évfordulót ünneplünk. 70 évvel ezelőtt 1956 október 23-án elégelte meg a kommunista rabigát a magyar nép és tört ki a forradalom, és húsz esztendő telt el 2006 ősze óta, amely a modern demokráciánk legmélyebb politikai és morális válságát hozta el. Mindkét dátum egy tőről fakad, a magyar nép igazságérzetéből, a magyar méltóság védelméből és abból az évezredes tapasztalatunkból, hogy egyetlen hatalom sem állhat a magyar nemzet akarata felett.
Amikor a hetven évvel ezelőtti eseményekre tekintünk, a XX. századi Európa egyik legfényesebb, legtisztább pillanatát látjuk. Azt a pillanatot, amelyet a magyar nép szerzett az öreg kontinensnek, és egyben azt a pillanatot, amelyet a nyugat lelkiismeretfurdalás nélkül árult el. ’56. október 23-án egy kifosztott, megfélemlített, eltiport nemzet mondta azt, hogy Elég volt! A kommunista diktatúra, a terror, a koncepciós perek és az idegen megszállás fojtogató légkörében mondták azt elődeink, elég. Édesapám 15 éves gyerekként volt ott a Magyar Rádiónál. Piarista diákként élte át azt, hogy ártatlan magyar emberekre lőttek az ávós pribékek. Édesapám ott volt az elnyomás szimbólumának, a Sztálin szobornak ledöntésekor is, aminek egy darabját a mai napig őrzi édesanyám. Én pedig büszkén őrzöm azt a lángot, amit az édesapám 15 éves korában meggyújtott és átadott nekünk, a hazaszeretet, a haza iránti feltétel nélküli hűség és a magyar nemzet iránti elkötelezettség lángját. Mert ez a legtöbb, amit egy szülő adhat gyermekének, hiszen semmi nem lehet fontosabb az Isten, haza, család hármasánál! Büszke vagyok arra, hogy édesapám ott volt, és arra is, hogy amit gyerekfejjel megtehetett azt megtette. Büszke vagyok arra is, hogy olyan hazafiakat, 56-os hősöket ismerhettem személyesen, mint Wittner Mária, vagy Porubszki István, Potyka bácsi, akik mindketten aktív részesei voltak a forradalomnak, és mindketten életük végéig hittek abban, hogy a Jóisten igazságot szolgáltat és azok, az embernek csak nagy jóindulattal nevezhető alakok, akik ártatlan magyar fiatalokra lőttek vagy lövettek, soha nem nyerhetnek bocsánatot.
Wittner Marika néni 1956-ban 19 éves volt. Egy 19 éves lány, aki a Magyar Rádió ostrománál, lőszert szállított, sebesülteket mentett, és ha kellett, fegyvert fogott a világ legvéresebb diktatúrája ellen. Ő nem azért harcolt, hogy hős legyen, hanem azért, mert mindennél jobban szerette a hazáját. Marika néni azt tanította nekünk, hogy a forradalom nem múzeumi tárgy, hanem élő kötelezettség, amely arra int minket, hogy a szabadságért fizetett véráldozat kötelez. Kötelez a hűségre, és kötelez a megalkuvásmentes igazmondásra.
Potyka bácsit nemcsak ismerhettem, hanem barátomnak is nevezhettem. Ő a szabadságharc alatt a szovjet megszállás elleni kispesti felkelők parancsnoka volt. Első fegyveres akciója alkalmával társaival, köztük tisztiiskolásokkal elvágták a szovjet hírszerzés Soroksári úti kommunikációs vonalát. Később nagy harc árán kiszorították a szovjeteket a kispesti gránitgyárból és többször keveredtek harcba a Kispesten keresztül a városközpont felé igyekvő szovjet erőkkel, köztük páncélosokkal is.
Ötven évvel később, 2006 őszén én is ott voltam, amikor kardlapoztak, lovasrohamot vezényeltek, agyba-főbe vertek embereket és gumilövedékes puskákkal vadásztak a kivezényelt rohamrendőrök a tüntetőkre. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor egy rendőr felénk fordult és leadott egymás után 4 lövést a puskájából. Két golyó a mellettem álló fiatal srác arcán ütött lyukat, egy másik az én fejemet találta el, az utolsó pedig a tőlünk pár méterre álló fiatal – néhai Nagy László - szemét vitte ki. Húsz évvel ezelőtti is ott folyt a vér, a pesti utcán.
A húsz évvel ezelőtti események nem a külföldi elnyomás elleni harcról szóltak, hanem arról, hogy kiderült, ugyanazok a hazug bitangok vezették az országot, mint a kommunista diktatúra idejében, csak más köntösben. Ugyanúgy hazudtak, reggel, éjjel meg este. Az álarc lehullása, a hazugság lelepleződése olyan társadalmi robbanáshoz vezetett, amely alapjaiban rázta meg a magyar demokráciát.
Húsz év történelmi távlatban nem nagy idő, de ezalatt felnőtt egy generáció, aki már szinte semmit nem tud ezekről az eseményekről. És ahogy Wittner Marika néni mondta, nekünk is történelmi felelősségünk, hogy se az ’56-os, se a 2006-os események ne merüljenek a feledés homályába, hiszen a szabadságért fizetett véráldozat kötelez minket is.
2006 legfőbb történelmi tanulsága, hogy a demokrácia intézményei önmagukban nem elegendőek, ha hiányzik belőlük a morális alap. A szabadságot és a jogállamot nemcsak a külső, a belső ellenségtől is meg kell védeni.
Tisztelt Emlékezők!
Mindkét esemény arra tanít minket, hogy a hazugságra, elnyomásra és a valóság eltagadására épített rendszerek nem lehetnek hosszútávon működőképesek. Mert bár sokáig tűr a magyar, egyszer csak feláll, megrázza magát és szembeszáll az ellenséggel, legyen az külső, vagy belső. Mi a mai napon úgy hajthatunk fejet méltón a múlt hősei és áldozatai előtt, ha megőrizzük azt az országot, amelyért ők harcoltak és szenvedtek.
Köszönöm a figyelmüket. Dicsőség a hősöknek!